  
„Egész életünkben a karate fegyelmével járjuk a Kyokushin útját”
Régen, ami valójában egy villanás, 1986. január 4-én jött a nagy pillanat, amikor beléptem először egy Kyokushin edzésre. Hihetetlenül más világ fogadott és meghatározóvá vált életem-azt hiszem-hátralévő részében is.
Nem gondolom azt, hogy én bármit is meg fogok változtatni vagy bárkit le fogok győzni. Számomra más feladat jutott.
Azonban gondoljon mindenki bele, mennyivel könnyebb másokat legyőzni egy küzdelemben, mint azt a valakit, aki velünk van mindig, és minden titkos gyengeségünk tudója.
Az az igazi harc, az az igazi győzelem.
Akkor régen, mikor dr. Tóth Miklós sempai elvetette tanítványaiban a karate alapjait, fel sem fogtuk milyen szerencsések vagyunk. Ő már akkor régen barnaöves karatéka volt. Színes öves karatékák még akkor alig voltak és azok is számunkra már elérhetetlennek tűnő magaslatokat jelentettek. Danos mesterek pedig nagyon sokáig csak alig-alig voltak láthatóak.
Már akkor belénk plántálták a tiszteletet. Nem kaphatunk mást, mint amit mi adunk, aki mást hisz, azt felvilágosítanám: nagyon téved. Ám ennek ellenére legyen mindenkinek hite szerint.
Valamikor 86’ tavaszán tettem első vizsgám Szegeden, a tápéi focipályán. Azt nem lehet leírni, hogy mit éreztem, hisz az első vizsga mindenki számára nagy próbatétel. Felkészülésemben bíztam és reméltem a sikert, de ott a sok vizsgázó között nehéz volt elhitetni magammal, hogy az elvárásoknak meg tudok felelni.
Valóban, így visszanézve az elmúlt 25 évre sok- nagyon sok -idő és kiváló tanítók kellenek ahhoz, hogy megértsünk valamit abból, amit mestereink figyelő tekintete mellett átadnak nekünk.
Szomorúan tapasztalom, hogy ma már nem igazán divat az a mentalitás, ami akkor átjárta és azóta is átjárja fiatalos szívünk.
Sosai tanításai és az eskü szövege valamint annak sok részlete csak majd évek múlva kaptak olyan belső töltetet, ami igazán megértette velem azokat.
Igyekeztem minél jobban elsajátítani azt, amit hallottam és láttam.
18 éves koromtól klubot váltottam és immár Orosházára és Mezőkovácsházára jártam edzésre. Szerencsés voltam, hisz minden nap edzhettem és így némi fejlődés is látható volt rajtam.:)))
1991-ben lettem zöldöves, de sajna, mint sokunk életében nekem is választanom kellett, hogy dolgozom és megélek vagy edzésre járok, de felkopik az állam.
Döntöttem, de a karatétól nem váltam el, hisz minden mozdulatomat áthatotta az ott tanult tudás.
„Kis” kihagyás után elkezdtem újra edzésre járni.
Itt megtanultam még egy pontot: „Tanuld meg az alázatosság igaz erényét!”
Amikor lementem újra edzésre kitartóképességem mondhatni 0 volt. Néhány lépés után, ha befogták volna a fülem, akkor meg is fulladtam volna.
Nem adtam fel, tanultam annál is inkább, mivel a dojoban lévő alacsonyabb övfokozattal rendelkező karatékák sokkal nagyobb tudásról, ügyességről tettek tanúbizonyságot.
Fejet hajtva még nagyobb elszántsággal edzettem magam és az ismerős mozdulatok, amelyek csak szinte sejtszinten voltak bennem, lassan kezdtek visszatérni.
Szállt az idő és 2005. júniusában sikeres vizsgát tettem 3 kyura. Azt természetesen nem kell mondanom, hogy vizsgám záró akkordjaként úgy elvertek, mint jég a határt. 20 ellenfél: az húsz karatéka.
A legmeghatóbb azonban az egészben az, hogy mindezt úgy tették barátaim, hogy minden mozdulatukban benne volt a féltés és az inspiráció.
Örök hála és köszönet nekik, kik embertpróbáló vizsgámon átsegítettek, ami után kissé visítós volt a járás és a vezetés.
Ezzel párhuzamosan az élet megtréfált?, tanított?, regulált?
Igen!
Nagy leckét kaptam, ami után át kellet gondolni a hogyan tovább lehetőségeit.
A Kyokushint nem feledve, elkezdtem egy olyan utat járni, amely elvezetett egy olyan ösvényre, mely számomra eddig ismeretlen világ kapuit nyitotta meg számomra.
Hazudnék, hogy az ismeretlen nem vonzott, de ugyanakkor kellő megfontoltsággal vágtam bele:
Más szóval egyre nagyobb” őrültségekbe” vágtam bele a fejszém.
Miért?
Mert más az utat tudni és más járni rajta!!!!!
Szerencsés ember vagyok, hogy mindezeket megtehettem és remélem ez a későbbi célkitűzéseimre is igaz.
A fokozatosság elvét betartva elsőnek lesétáltam egy 800 km-es távot 30 nap alatt. Lélekemelő érzés volt a cél átszakítása, és bár akkor még nem volt rám jellemző- ami ma már igen-, hogy a beteljesedéskor már a következő próbatétel megfogalmazódott bennem.
A következő évben végigsétáltam a Kinizsi 100 teljesítménytúrát, ahol a feladat az, hogy 24 óra alatt tedd meg a 100 km-es távot. Azon nyáron részt vettem egy edzőtáborban is. Ezután megdöntöttem a 24 órás Guiness record 10 éves csúcsát, alig 20 és fél óra alatt lőttem 18.016 lövést íjjal.
Majd pihenő és rá 12 nap múlva irány a Kilimanjaro, 5895 m magas csúcsa a Kibo. Csodálatos dolog volt Tanzániában lenni, hát még a mínusz 25 fokban a gleccserek látványa!
Hihetetlen élmény volt a csúcson kitűzni a zászlót.
Sajnos a kata bemutatása elmaradt ,de ami késik nem múlik.
Még nem volt vége az évnek, hisz itt még csak szeptember 18- t írtunk. És jött a vizsga: a 2 kyura való vizsgám, ami számomra nagy megtiszteltetés. Régen azt mondtam, ha egyszer barna öves leszek, az már álmaim „ne továbbja”.
Ma azt mondom: merj nagyot álmodni, higgyél benne és tegyél érte, s ha mindezek mellett még sok jó barát is körbevesz: a siker nem marad el.
Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki segített. Ám kiemelnék valakit, a páromat. Ő segített botladozásaimban és elviselt, amikor elviselhetetlen voltam. Biztosította azt a hátteret, ami nélkül nem sikerült volna.
A kalandozásaimról bővebb beszámolókat és képanyagot lehet megtekinteni a www.kinyozsolt.hu oldalon valamint a 2 éve megjelent könyvem lapjain.
Mielőtt valaki megróna, hogy dicsekszem, kijavítanám az ébredő érzést.
Tárgyilagosan közlöm azt, amire büszke vagyok minden önelégültség nélkül!
Ezek után sok kalandban volt még részem. Kisétáltam a spanyol óceánpartig / 4000 km /majd sikeres vizsgát tettem 1 kyura, ahol teljesítettem a 30 ellenfeles küzdelmet is.
Az élet viharai azonban az ég áldása ellenére engem sem kerültek el.
Sok minden változott. Költözködés, munkahelykeresés és egyéb finomságok.
Ennek ellenére, mint oly sokszor bebizonyosodott, hogy a legnagyobb ellenség a legjobb barát.
Az ő álnokságuk által tapasztalunk, tanulunk meg sokmindent.
Az idei évben költöztem Siófokra, ahol Fiammal együtt elkezdtem járni edzésre Sensei Kálóczi Józsefhez. Nem mindennapi élmény itt edzéseken részt venni. Áthatja a termet a türelem, a tisztelet, a hit és a mindent elsöprő odaadás a Kyokushin és a sport iránt.
Köszönöm hogy ide járhatok.
Mi történt még az idén?
Hmmm. Sok olyan dolog, ami nagyon emlékezetes, hisz a Kékes meghódítása sokkal nehezebb lett volna Sensei Bendiák István segítsége nélkül.
Utam során, 50 nap alatt több, mint 2500 km-t tettem meg :körbesétáltam Magyarországot a Kékkör-túra útvonalán. Azaz „Négy és fél milló lépés Magyarországon”.
Az a vendégszeretet, amit tőle kaptam mindenki számára példaértékű!!!
Osu Sensei, köszönöm!
Száz szónak is egy a vége örülök, hogy itt vagyok Siófokon és tanulhatok sok mindent, amit nem tudok és az pedig van bőven. Mindezek azonban, amik hiányoznak a tudásomból, azzal fel vannak vértezve gazdagon sensejeim és mindenki, aki segít abban, hogy egyszer odaérjek ahova a merész álmaimban kitűzésre került a cél.
Örülök, hogy ami valójában a világnak kisdolog, de számomra igen nagy feladatot jelentett, megtehettem, és majd megtehetem.
OSU!
Kósza
|
