| |
 |
  
Remélem levelem a legjobb egészségben talál. Sokat hallottam, láttam és olvastam felőled az elmúlt évben és csak gratulálni tudok neked, mint példaképemnek és ha nem sértelek meg jó barátomnak is az eredményeidhez.
Azért írok, mert, valahogy úgy érzem magam, mint azelőtt, hogy megismertük egymást. Akkor a kérdőjelek az értetlenség, az útkeresés és önmagam hitének megerősítése miatt kereszteztek útjaink, amiért azóta is hálás vagyok a sorsnak.
Most is hasonló a helyzet, de már nem kell Visegrádra mennem, hogy láthassam a nagyhírű lovasíjászt, aki száz lövésből százszor talál. Emailben zaklatlak…
Akkor is sok mindenben megerősítettek gondolataid és a személyes találkozások hatására magam is változtam.
Talán épp ezeknek a változásoknak is köszönhetően kerültem (a barátaimmal együtt..) olyan helyzetbe a saját szervezetemben, amelyet méltatlannak és lesújtónak érzek.
Számomra a kemény edzések, az elvégzett munka, a valós teljesítmény, az eredmény a mérvadó. Sajnos szervezetünkben minden jel szerint ezek a tulajdonságok kifejezett hátránnyá lettek.
A januári szervezeti közgyűlésünkön szinte szégyellnem kellett a válogatottban eltöltött 12 évemet és az elmúlt négy év különösen nagy sikereit, eredményeit, a két 400 fős nemzetközi edzőtábor megrendezését, a szervezeti újságok szerkesztését, illetve, hogy több, mint kétmilliós szponzori pénzhez juttattam szervezetünket. Nem beszélve az egyéb szervezeti munkákról és azokról az anyagi és szellemi befektetésekről, melyeket magánemberként a szervezetért tettem a 130 fős dojómmal együtt, amely évek óta eredményes és úgy érzem értékes is. Barátaim hasonló kvalitással és odaadással, hasonlóan jártak, vagyis a kiszavazó show őket is elérte…
Az ellentábor lobbistái szerint nem a szakmai munkával, hanem a kommunikációval, a túl nyers megfogalmazásokkal és azzal volt baj, hogy „túl erősek” vagyunk, ezért „kompenzálni-ellensúlyozni kell bennünket”- ezeket szó szerint idéztem.
Anélkül, hogy belemennék bármilyen személyeskedésbe, csupán a tény az, ami miatt felkaptam, vagy inkább lehorgasztottam a fejem. Ez írásom oka is.
Mintha valami az egész létünket elárasztó nihil zúdulna rá a világra. Pont az a sziget, ahol megpihenhet a világ zajától és értékrendjétől a magunkfajta harcos, pont az a sziget kerül víz alá.
Írásaidból és abból, ahogy felépítetted saját rendszered, úgy látom téged elkerül majd a víz. Ha megtennéd, hogy néhány szóban leírod a véleményed és a meglátásaid, nem csak nekem de barátaimnak is kapaszkodó lehet a jövőre nézve. Mint harcművészeti stílus alapítója, véleményed számunkra sokat adhat.
Ideje a régóta beszélt „harcosok összejövetelének” megszervezése, hogy egymás szemébe nézve és vállvetve mutassunk utat ebben a tényleg hitvány korban!
Megtisztelő válaszod várom!
Agócs Tibor a karatés barátod"
"Kedves Tibor barátom!
Néhány szóban leírom a gondolataim leveledre válaszolva.
Harci? Művészeti? Iskola?
Ahhoz, hogy megértsük a harci művészeteket, meg kell ismernünk azokat az erőket, melyek létrehozzák és működtetik magát a harcost. Ahogy a kicsiny makk magában hordozza a belőle kinövő óriási tölgyfát, úgy sűrítődik életünk eszenciája a fogantatás pillanatába. Katonát bárkiből lehet csinálni. A harcos születik!
Beazonosítása egyszerű, minden stílus alapító sugározza magából a harcos archetípus jegyeit. Azt gondolnánk, hogy a kirobbanó fizikum a születéstől járuléka ennek a kasztnak, de ez nem így van, számtalan mester gyenge fizikumú gyerek volt és elmondhatjuk ennek az ellenkezőjét is. Ami mindnyájuk közös tulajdonsága, hogy lelkük a harcos lét eszenciájának hordozója. Ez a minőség sokkal régebbi, mint maga az ember. Markáns megjelenése stílust teremt, és úgy vonzza a hasonló karaktert, mint mécses lángja a rovarok raját.
Számtalan madárfiókát neveltem fel életemben, de mindegyiken láttam, hogy tudatában van annak, hogy tud repülni, még mielőtt azt megpróbálta volna. Szárnyakkal született és vele született azok használatának képessége is. De igazán madárrá a repülés gyakorlása tette.
Harcosnak születtem és tudom, ahhoz, hogy beteljesítsem hivatásomat, csak egy dolgot kell tennem - gyakorolnom kell. És azt is tudom, hogy csak a halál lesz képes ettől elválasztani.
A harci művészeti iskolákban tornyosuló ellentétek oka, hogy a tagok soraiban vannak harcosok és nem harcosok. Ahogy a harcost be tudjuk azonosítani, ugyanúgy a nem harcost is. Ők azok, akik megérkeznek. Számukra egy fokozat elérése a cél a hozzátartozó státusszal, és külsőségekkel, és ha ez megvan, tovább már nincs, miért küzdeni. Ha egy nem harcos és egy harcos sérül, az ugyanúgy fáj mindegyiküknek, a különbség csak az, hogy míg az előbbi szenved, az utóbbi nem. A harcos számára a gyakorlás csak egyféleképpen jelenthet szenvedést, ha elmarad.
Ha egy harcművészeti iskola tagságának nagyobbik felét a nem harcosok teszik ki, a helyzet még kezelhető. De ha akár egy is bekerül a vezetésbe, rángatni kezdi a kormányrudat, és ha a számuk elér egy kritikus szintet, a vonat kisiklik.
Minden embernek joga, hogy gyakorolhasson bármilyen irányzatot. Egy harcos számára nem is lehet kérdés, hogy átadja-e a tudását. De ha a vezetés arra alkalmatlanok kezébe kerül, az nagy hiba.
A harcművészeti iskolák többségének a sírba eresztő kötele az, hogy a taglétszám nagyobb arányban nő, mint ahogy azt a szellemi tanítások befogadása lehetővé tehetné. A nagy sietségben, jó esetben csak a helyes technika elsajátítására van idő. Rossz esetben még erre sem. Miközben a mozdulatok minőségének javításával van mindenki elfoglalva, a spiritualitás háttérbe szorul. Így válnak jelentős harcművészeti iskolák sportegyesületekké. Mikor ez megtörténik, a harcosok siratják, a nem harcosok pedig fellélegeznek.
Nem látom akadályát, hogy egy szervezet nagyra nőjön, de ez nem mehet gyorsan. Ha a tempó elér egy kritikus szintet, sérül a szellemiség. Ha ez fokozódik, sérül a technika is. Az előrehaladás sebességét nem annak gyorsasága adja, hanem az, hogy nem követűnk el hibát. Mert minden hibát javítani kell és ez rengeteg idő. A hibák javításának pedig leghatékonyabb módja, ha nem követjük el őket. Lassan haladunk, nem hibázunk és ettől nagyon gyorsak tudunk lenni.
Egy harcos azért tagja egy harcművészeti iskolának, mert itt keres választ a lét nagy kérdéseire.
Egy nem harcos azért tagja egy harcművészeti iskolának, mert ide menekül a lét nagy kérdései elől.
Egy mester pedig attól mester, hogy ezt pontosan látja.
Az a mester, aki nem képes a technika tökéletes végrehajtására - béna.
Az a mester, akiből hiányzik a spiritualitás - vak.
A tanítványok többsége többnyire ebből a kettőből választhat, mert a szervezetek rivalizációjából és az egyéni karrierek gyors beteljesítéséből adódó tempó nem tette lehetővé elegendő mennyiségű épkézláb mester kifejlődését. Az a néhány kiváló harcos, aki felemelte a szavát, a maradi vagy a maximalista jelzővel a homlokán, a partvonalon landolt.
Az áldatlan helyzetből egyesek a sport felé rohannak, lerázva magukról azt a kevés tradíciót is, mely időközben rájuk ragadt. Miután nem sikerült magukévá tenni, úgy is csak akadályozná őket a továbbjutásban. Míg mások szektásodnak és ellenkező irányban rugaszkodnak el a valóságtól.
Egy harcművészeti iskola a harcos archetípus otthona. Az iskolák összeomlásával nem kevesebb veszély fenyegeti ezt a kasztot, mint hogy hontalanná válik.
Lehet, hogy a ház már nem a miénk, lehet, hogy már az utca sem, de van, amit sohasem vehetnek el tőlünk.
Az ÚT örökre a miénk marad!
Kassai Lajos
Kaposmérő, 2010. március 02.
|
|
|
